Egyedi stílusú, nagyszájú lányként úgy érezte vissza kellene jönnie Tokyo-ba, hiszen mégiscsak ez a főváros, itt szerezhetne igazi hírnevet.  
Mindenki azt hihette hogy rövid a haja, mert körbe volt vágva….ám igazából egészen hosszú volt, csak a kabát alá tűrte. Ahogy befutott a vonat a légáramlat erősen borzolta az alul lévő rózsaszín tincseket.

Sakura nehezen nyitotta ki a szemeit. Lassan felült. 
- Hé Pinky. –köszöntötte Rewrite, cigi lógott a szájából.
- Blair hol van? –kérdezte egyből, mire a fiú a lány karjára mutatott. A lányka vizsgálni kezdte a számot.
- Hívd fel.
- Én… -kezdte de elakadt. Csak nézte szomorúan a karján lévő számot. Aztán hírtelen ágynak dőlt, a fiú ugyanis hozzá vágta a telefonját.
- Hívd föl. –ismételte.
- EZT MOST MIÉRT KAPTAM? –kiáltotta le.
- Akkor ne hívd föl. De bánni fogod amiért nem teszed meg.
- Miért? Blair elmesélte hogy mi történt?
- Semmit nem mondott. De látom hogy nézel arra a telefonszámra. Az egyetlen ami még tart hozzá az a szám, igaz? És benned van a félsz hogy mi lesz ha felhívod. De ha nem teszed meg akkor tényleg elveszted Sakura. És akkor már mindegy lesz hány napot sírtál át a hiánya miatt.
Sakura-t megütötte amit a fiú mondott. Kis idő múlva tárcsázni kezdett.
- Tessék. –szólt bele egy fiú.
- Ano…én…nos, ez nagyon furcsa lesz de…kaptam egy telefonszámot és… -kezdte meghökkenve, de a fiú félbeszakította.
- Saku-chan?
- …TATS-CHAN? –kiáltott bele kis idő múlva.
- Szevasz, hogy megy sorod?
- Tats-chan, Blair veled van?
- Már nem vagyunk gyerekek Sakura, hívj Tatsuya-nak.
- Jó de Blair veled van?
- Helo baby! –kiáltott bele Blair a háttérből. Sakura elmosolyodott, a szemeit ismét ellepték a könnyek.
- Szia. –köszönt neki is.
- Tats-chan és én már egy éve együtt lakunk. Okinawa-ban találkoztunk, aztán én leléptem és ő jött végül is utánam. –kezdte.
- Blair ne hívj Tats-channak! –dorgálta a fiú.
- De nem akarom kimondani hogy Tatsuya, egyébként is illik rád a Tats-chan! –dünnyögte sértődötten.
- Ne kezd!
- Mit?
- Blair pofa be! Pofa be!
- Most piszkálsz?
Kizökkentette őket hogy Sakura hangosan nevetett a telefonba. 
- Figyelj Pinky, én nem szólok bele mit csinálsz. Ha van kedved dekkolj Rew-nél. Én nem maradok sokáig Tats-nál. –tette le kegyetlenül a telefont.
Sakura ismét zokogni kezdett. Rewrite csak felsóhajtott és hallgatni kezdte az MP3-át hogy ne kelljen hallgatnia, más esetben beszélgetni. Később tárcsázta Orime számát hogy vigye el a sírdogáló Sakura-t. 

Hetek teltek el, Rewrite pedig ment ha csipogtak rá, nem nagyon engedett senkit sem harcolni. Nem is szólt senkihez, és amint elmúlt a baj el is ment. 
Éppen most végzett egy kisebb Carcase-val, ami megvágta a karját. Senki nem volt az utcán, eléggé elhagyatott helyen érezte meg a dögöt. Azon gondolkodott hogyan állíthatná el a vérzést, már erősen szédült és nagy hányingere volt.
Far away, long ago
things I yern to remember
and a song someone sings
Once upon a December
And a song someone sings
Once upon a December
Hallatszott kissé távolabb, a kihalt tisztáson. Nagyon tetszett neki a hang, még soha nem hallott ilyet. Nem tudta eldönteni hogy azért szédül mert egyre nagyobb a vérveszteség, vagy mert annyira bódító és nyugtató a hangzás. Most igazán nem bánta volna ha meghal. De mielőtt ez bekövetkezett volna szerette volna tudni kinek a hangjára hagyná el ezt a világot.
 Lassan kiért a tisztásra, elkerekedtek a szemei és leesett az álla. Aki énekelt lassan megfordult. Eleredt az eső. A lány egy pillanatig a fiú arcába nézett, aztán futni kezdett felé, letépett sokat a szoknyájából. 
- Jól vagy? –kérdezte idegesen, leültette a fiút.
- Neked ennyire jó hangod van?
- Basszus…mit csináltál? –kezdte betekerni, erősen rászorította.
- Pinky nem mondta hogy ennyire jól énekelsz.
- Rewrite figyelj már rám! Mi a fenét csináltál?
- Azt csináltam, rád figyeltem. Azért jöttem ki ide, mert meghallottalak.
- Ball out. Nagyon fáj? Azonnal orvoshoz kell menned! –állította fel finoman. 
- De még te se mondtad hogy ennyire jó téged hallgatni.
- Van járgányos, ugye? A lakásos egybe esik a kórházzal és közelebb van, járgánnyal könnyebben elmegyünk.
- Mi? Ja, van. –mondta. Blair átlendítette a fiú karját a vállán.
- Támaszkodj rám.
A fiú úgy tett. Mire elértek Rewrite-hoz már nagyon gyenge volt, egyre homályosabban látott.
- Én vezetek, jó?
- Faszt! Porschém van, nem engedem hogy vezesd.
- Pedig kénytelen leszel. Alig tudod felemelni a karod. 
A fiú elővette a kocsi kulcsokat és átadta Blair-nek.
- Ha kárt teszel benne az életeddel fizetsz! –mondta miközben Blair besegítette.
~ Könnyen lehet hogy most te fogsz a tieddel, akármit is csináltál. –ezzel a gondolattal indította el az autót. Illetve próbálta.
- Van egy kis problémám Rew.
- Mi? –kérdezte, a hangja egyre fakóbb lett.
- Nem érem el a gázt a lábammal. –vallotta be. Kis csend, és a fiú nevetésben tört ki. –Ne nevess paraszt!
- De szánalmas vagy, ne már hogy nem éred el! Hány centi vagy tökmag? 
- 164, nem is kicsi a koromhoz képest jó?!
- Hogyne picikém. És most valahogy had csússzak alád.
- HE?! –kiáltott fel és megcsapta a homlokát.
- Ütögessél még egy haldoklót. 
- Úgy látom egyre jobban vagy ha az öledben akarod érezni a formás cuki seggem. –nyújtotta ki rá a nyelvét szemtelenül, de megemelte magát hogy a fiú becsúszhasson alá.
Viszonylag könnyen ment az út eleje, egészen addig amíg Blair át nem kezdett hajtani a piroson is.
- Mit…csinálsz? –Rewrite egyre rosszabb állapotban volt.
- Ne haragudj, esküszöm leverheted rajtam ha baja lesz az autódnak.
Durván fékeztek.
- Segítség! –kiáltott mikor kiszálltak. Rewrite ekkor vesztette el az eszméletét.
Orvosok siettek ki az épületből, miközben Blair kivette a fiú tárcáját.

Két óra telhetett el, Blair a váróteremben üldögélt. Előkapta Rewrite pénztárcáját, a saját zsebéből pedig egy régi bolti számlácskát és egy tollat. Ráírta a számlára hogy „Taxiköltség és gondviselési-költség”, majd kivett tíz yent és a helyére rakta a papírkát. Megnézte még a személyijét, mert érdekelte a fiú igazi neve. Szép név, nagyon tetszett neki. El akarta tenni, de meglátott egy képet. Két szőkésbarna, inkább szőke gyerek és egy sötétbarnahajú. Felismerte Rewrite szemeit, a kislánytól pedig megijedt. Nem tudta volna megmondani miért, hiszen csak egy szép, kedves mosolyú kislányka volt. Amikor a barnahajút kezdte vizsgálni teljesen elámult.
- Arashi? 
- Bejöhet kisasszony. –nyílt az ajtó, mire Blair felpattant és ment is. 
- TE?! Te mentettél meg?! –kiáltott a fiú mikor meglátta a lányt. Blair jól sejtette még kint a váróteremben, a fiú semmire nem fog emlékezni.
- Nekem sem volt öröm kisfiam! –vágta hozzá erősen a pénztárcát és kiment. 
Ahogy haladt előre meghallot egy beszélgetést.
- Köszönöm Yukari, nagyon kedves vagy.
- Ugyan, semmiség Nuru. Én köszönöm hogy elláttad a kistestvéreimet, a legkevesebb hogy ebédet hozok neked. Ma is egyedül éjszakázol?
- Tudod, mint mindig. 
- Sajnálom.
- Nem kell, már megszoktam. Szerencsém hogy sok pénz van rám rakva, máskülönben fizetni se tudnám a lakást, így viszont évekig elleszek. 
- És persze a fizetésed, nem?
- Na igen, apám szerepét könnyű volt átvenni. Szeretem is csinálni.
- Jó orvos is vagy. Mint az édesapád volt. 
Nuru ekkor vette észre Blair-t és egy pillanatra el is akadt a lélegzete, csakúgy mint az összes hímneműnek mikor meglátják a lányt. 
~Szóval gazdag a srác. –nyalta meg kihívóan a száját. 
- Nuru? –szólította meg a lány akivel beszélt.
- Bocs Yukari, elbambultam. Lehet mégsem egyedül éjszakázom ma. –mondta és rákacsintott Blair-re, aki közelebb ment és kezet nyújtott.
- Dolosa vagyok. 
- Dolosa? Milyen érdekes név. Nuru-nak hívnak.
- Akaratlanul is meghallottalak. Szóval nem egyedül akarsz éjszakázni? –búgta.

Blair már a fiú lakásán volt, egy széken ült.
- Hozhatok valamit? –kérdezte.
- Egy pohár víz jól esne. –mosolygott szépen a lányka. Amikor a fiú kiment Blair a másik zék támláján lévő pulóver zsebébe nyúlt, kivette a pénztárcát, lassan felállt, lábujjhegyen ment el az ajtóig, csöndesen kinyitotta, és már majdnem megúszta, amikor a srác elkapta a csuklójánál fogva.
- Hova-hova? –nem volt fenyegető. Blair egyből belenyúlt a szoknyája farzsebébe és előrántott egy kis tűt, erősen a fiú kezébe döfte. Az felkiáltott, de nem engedte el a lányt, aki elővett még egy tűt.
- Kaphatsz még ha akarsz. –emelte meg a karját.
- Állj meg! Nem bántalak, nyugodj meg! Ne szúrj meg, esküszöm nem ártok! 
- Akkor engedj el!
- Ha elengedlek meghallgatsz?
- Meg, de akkor nem bántasz?
- Nem, megígérem.
- Az ígéret nem ér semmit, az azért van hogy megszegjük. Esküdj!
- Esküszöm, na! –engedte el. Blair kis ideig csak nézett a fiú szemeibe, utána lassan kivette a karjából a tűt, a fiú meg sem érezte ezt most.
- Ellátom a sebed. –mondta, és mintha csak az ő lakása lenne bement, a srác követte.
- Felkészült vagy. Hány tű van még nálad?
- Összesen tizenhat. Mint a korom.
- Tizenhat? Azt hittem vagy tizennyolc ha ilyen könnyűvérű vagy. Bár ami most történt…te még érintetlen vagy, igaz?
- Igen. –mondta miközben elővett egy zsebkendőt és a kis sebre szorította.
- Állkurva vagy?
- Valamiből élnem kell. Hallottam hogy gazdag apuci sarja vagy, így arra gondoltam jó parti. Ne vedd személyeskedésnek, nem te lennél az első akivel ezt megcsináltam. 
- Hát a családod?
- Akárcsak neked, nekem sincs családom. –előkapott egy cigarettát és rágyújtott. –Nem baj?
- Én is dohányzom. Kell egy sör?
- Még ezek után megkínálsz?
- Cserébe elmondod a történeted.
- Mondom az enyém ha mondod a tied. 
A srác kivett két sört, az egyiket Blair-nek adta, leült és érdeklődve nézett rá.
- A nevem nem dolosa. A dolosa latin szó, azt jelenti hamis. A nevem Blue Air. Bár igazából ez se, de mindenki így hív. Egybeteszik mindig, így lesz Blair. Nincs családom, nincs senkim, ahogy mondtad, állkurválkodásból, lopásból tartom fent magam. Nincs is történetem.
- Blair? Szóval ezért hangzott annyira furcsán a dolosa.
- Igen.
- A nevem tényleg Nuru. Hi Nuru, tizenhét éves vagyok, család nélkül élek a pénzel ami rám maradt. Nekem sincs nagyon mit mesélnem. De azt látom rajtad Blue Air, hogy nem vagy rossz lány. 
- I’m not a good girl. –mondta durcásan.
- Nem. De rossz se vagy. Áll az ajánlatom, maradj itt éjszakára.
- Itt? –lepődött meg.
- Miért, hova mennél?
- Én…végül is…sehova, azt hiszem. Mára nincs szállásom.
- Sejtettem. Maradj mára. Nyugi, a földön alszom, tied az ágy.

Blair nagyon vonakodott, hiszen nem volt ilyesmihez szokva, de végül belement. Este, mielőtt elaludt volna rájött arra, hogy miért invitálta meg Nuru. Mert ő is magányos…akárcsak Blair.
Másnap délben nehezen nyitotta ki a szemeit.
- Hát, mondanám hogy jó reggelt, de dél körül jár. –köszöntötte Nuru. Blair kényesen nyújtózott egyet, csupán a fehér ing volt rajta amit a sráctól kapott. Kipattant az ágyból és bement a konyhába.
Az asztalon lévő pockyt kezdte elfogyasztani, mikor végzett lezuhanyozott, felvette a ruháit és készült volna elmenni.
- Várj csak Blair. –szólt neki Nuru.
- Ha?
A fiú kivette a pénztárcájában lévő összes pénzt és átnyújtotta a lánynak.
- He? –kérdezte remegve.
- Ezért jöttél eredetileg.
- Ez nagyon sok! Így is kihasználtalak már, pedig az elején még ártottam is neked!
- Nekem ez aprópénz. Neked segíthet. 
Blair, mint a kígyó aki próbálja becserkészni az áldozatot méregette a fiút, majd hírtelen kikapta a kezéből a pénzt és szélsebesen futásnak eredt. A fiú ezen aprót csodálkozott.
Hiába, Blair már kicsi kora óta így él, nem bízik senkiben és semmiben. Amíg más most megköszönt volna mindent hálásan, neki az játszódott le a fejében hogy másodperceken belül baja eshet, így nem kockáztatott. Nuru sokáig nézte a lányka hűlt helyét.