- Én…nem. –állt fel, elővett egy tollat és Sakura karjára kezdett írni, majd meghajolt Orime-nek és Rewrite-nak, ezzel pedig kiment az ajtón. 
Eleredt az eső. Ahogy az utcán sétált elkezdte végiggondolni az első találkozását a lánnyal, és a sorsfordító pillanatokat. 

[Egy elhagyatott kis házban egy elhagyatott kislány sírt, mert az egyetlen tárgy amihez ragaszkodott elszakadt. Egy plüss nyuszi volt, és nagyon szerette. Ahogy ott sírdogált a házban és nézte az ablakon keresztül az esőcseppeket zörgésre lett figyelmes. Valaki benyitott az ajtón. Pedig elreteszelte, iszonyatosan megijedt, bebújt az asztalka alá ami a falhoz volt szorítva. Kicsi volt, de a lányka még kisebb, öt éves korához képest is picike.
- Bakker! –hallotta. Vékonyka kislányhang, ezen meglepődött. Hallotta hogy próbálja eltorlaszolni az ajtót. Csak nem…de lehet…ő is bujkál. Bejött az a valaki. Az elhagyatott kislány nagyon meglepődött rajta. Hiszen az a valaki is csak egy gyerek. Hosszú haja a bokáját verdeste. Ekkor vette észre hogy a lány mellett van a nyuszija, kinyújtotta érte a kezét, mire az idegen meglátta és felsikított, nagyon gyorsan a ház másik oldalához futott, az egy kupacban lévő lomok tetejére, minden ízében remegett. Ekkor mert végre előmászni, hiszen már látta hogy az a valaki is fél. Odament a nyuszijához és felvette, csak nézte a lányt. Rövid szőke kócos haj, piszkos világos rózsaszín ruhácska. Ő is csak nézte egy ideig a kupac tetejéről a másikat, aztán bontani kezdte a ruháját, kiszedett egy elég hosszú cérnát, tűt vett elő a zoknijából, lemerészkedett, szó nélkül kikapta a lányka kezéből a plüsst és elkezdte megvarrni. Az zavarában nem is tudott mit mondani. Nagyon szépnek találta a leánykát, még piszkosan, kócosan, szakadt ruhában is.
- Most már nem kell sírni, meggyógyult a nyuszid. –nevetett. A lányka kissé remegve vette át.
- Kö…köszönöm.
- Hogy hívnak? –kérdezte nagy szemekkel.
- Sakura.
- Sakura? Milyen szép név! –csapta össze a kezét.
- És téged hogy hívnak?
- A nevem…szóval… -harapott a szájába. Szégyellte bevallani hogy nem emlékezett rá. Sakura hírtelen felé nyújtotta a plüsst.
- Neked adom, jó? Hogy ne legyél szomorú.
- Tényleg nekem adnád? –pislogott.
- Igen.
- Akkor meg ezt én adom neked. –nyúlt bele a táskájába és egy plüssmacskát vett ki.
- Ezért van nálad tű? Hogy meg tudd segíteni ha megsérül?
- Igazából azért hogy ha valaki kötözködik velem… -kezdte volna el, de látta Sakura-n hogy ő még nem tudja mi az élet rendje. Azért volt nála hogy ha valaki belekötne a torkába szúrhassa és elfuthasson addig. Kiskora ellenére jól tudta milyen ez a világ, hogy ember embernek a farkasa. De ezt nem mondhatta el ennek a bájos kislánynak. –Igen, azért ha a cicusom megsérül segíthessek neki.
- Milyen kedves vagy.
- Nem vagy éhes? –nyúlt be a táskájába és egy süteményt vett elő.
- Kicsit. –mondta.
- Kérsz?
- Nem baj?
- Nem, egyél csak nyugodtan. ]

[A lány az ablakot kinyitva nézte az esőt. Hajnalodott.
A másik picike lány felkelt, szorosan fogta a cicáját.
- Nem mondtad meg a neved. –törölgette álmosan a szemét.
- Igen mert… -mondta és nem folytatta, nem nézett Sakura-ra. Hosszú csend következett, amit Sakura tört meg.
- Blue Air?
- Tessék? –fordult felé.]

[-Mit csináltál magaddal?! –sikított Sakura.
- Jobb így! –szipogott. Öt év alatt nagyon hosszúra megnőtt a két kislány haja, és most mégis az egyiknek csak nyakig van, ráadásul a szép szőkés szín fekete lett.
- Jaj Blair… az a gyönyörű hajad…
- Nem baj, jobb így! –törölgette erősen a szemét, Sakura oda akart menni hogy átölelje, de Blair meghátrált és rávigyorgott. Nevetett, pedig nagyon sajnálta a haját.]

[- Miwa-chan, Ayu-chan! –sikított Sakura két barátnőjének, az egyik egy kékhajú kékszemű, a másik egy zöldhajú zöldszemű csoda volt, gyorsan futottak az immár fekete rövid hajú Blair után, igaz két év alatt megnőhetett volna a haja és lekophatott volna a festék, de ő nem hagyta. Felugrott egy autó tetejére, cigaretta lógott a szájából.
- Iparkodjatok! –mondta és sietősen befordult egy sarkon, a többiek utána. Ott egy lila hajú szürke szemű fiú állt.
- Blair-chan? –nézett rá.
- Fuss Tats-chan! –haladt el mellette, majd a zöld, a kék, és utoljára Sakura aki karon ragadta és futott vele.
- Mi történt? –kiáltott előre Blair-nek.
- Lebuktunk!
- Már megint? Most mit loptatok?
- Tortát.
- Mi a francér? –szaladt előre hozzá.
- Ma van egy éve hogy együtt nyomjuk lilácskám.
- Már egy éve húzzuk az igát mint banda?
- Tök jó nem? –nevetett a zöld.
- Ayu-chan ne nevess, mi van ha elkapnak? Most komolyan tortát kellett ezért lopni? –futott hozzá és vette a hátára hogy gyorsabban haladjanak.
- De biztos finom! –szaladt a kék, az ő kezében volt a sütemény.
- De Miwa-chan, ez akkor is sok! Az egy dolog ha kaját lopunk mert már éhesek vagyunk, de tortát azért nem kell!
- Blair-chan mondta! –cincogott Sakura.
- De miért hallgattok rá? A legkisebb és legnagyszájúbb!
- Saku-chan is csak tizenkettő! –védekezett.
- De Saku-chan egy hónappal és nyolc nappal idősebb nálad Blair-chan! –mondta Ayumi.
- Tats-chan csak azért ilyen mert ő a rangidős és ő az egyetlen fiú. –nevette ki Blair, mire Tatsuya már nem azért futott mert kell, hanem mert seggbe akarta rúgni a lányt.
Mikor már bent ültek az elhagyatott házban, ami az otthonuk lett sokat nevettek. Jobban esett futás után a torta.
- Furcsa hogy már egy éve együtt nyomjuk. –bökdöste meg a lábával Blair-t a fiú.
- Mi egyébként is furák vagyunk. Sukeban bandába van egy bancho, ez eleve furcsa. –dőlt neki.
- Ha kiszállnék elvesznétek nélkülem.
- De Tats-chan…te már tizennégy vagy. Még két év és melózhatsz, talán már most is tudnál. Nem bébiszitterkedni kellene ránk. –hajtotta le a fejét Ayumi.
- Miért, ki vigyázna rád? Az apád aki pont leszar téged? És a többiek, például Miwa-chan, neki sem hiszem hogy egyszer is megkérdezné az unokanővére hogy ugyan hol kuncsorog! Blair-channak meg Saku-channak pedig senkije sincs!
- Nem azt mondtam hogy többet ne is beszéljünk Tats-chan! Csak azt hogy nem kell ránk vigyázni.
- De ha Tats-chan nem vigyáz ránk akkor belemegyünk mindenfélébe amibe nem kellene és amiről nem is tudjuk hogy nem kellene. –mondta Miwako.
- Nekem…szóval én odaköltözöm apuhoz. –mondta Ayumi hírtelen, mindenki rászegezte a szemét.
- Mi…miért? –kiáltott Blair.
- Mert apu új barátnője nagyon rendes! Szívesen foglalkozik velem. És egyébként is, Miwa-chan is hazamegy! –mutatott rá.
- Ayu-chan! –sziszegte mérgesen amiért elmondta, ez egy titok volt.
- Miwa-chan te is? –riadt meg Blair.
- Ha ti tényleg hazamentek akkor én megyek a koleszba amit a sógorom vezet. –vont vállat Tatsuya.
- Tats-chan…-nézett rá Blair.
- És Saku jön velem.
- Hogy?! –sikított most már Blair.
- Tats-chan sógora olyan iskolát vezet aminek van általánosa is…az is bentlakós…és arra gondoltam hogy vele megyek ha ő elmegy. De nem tudtam hogy ilyen hamar lesz ez. –hadarta.
- Hát te is Saku-chan… -dadogta, összehúzta magát.
- Blair-chan…ha…ha nincs hova menned jöhetsz hozzám. Hazaköltözöm, az unokanővéremnek fel se fog tűnni hogy ketten is ott vagyunk. –ajánlotta kedvesen Miwako.
- Vagy gyere velem, sok helyen bujkáltunk, elbújtatlak én a szobámban. –nevetett Sakura.
- Vagy akkor már egyből szerzek neked egy helyet. –mondta Tatsuya.
- És ha ezzel a hárommal probléma van jöhetsz hozzánk is. Megmondom apu barátnőjének hogy nincs hova menned és ő majd keres neked otthont.
Blair remegve állt fel és ment ki az ajtón. Eleredt az eső.
Vagy inkább a lány könnyei? Csak egy biztos volt…Blair-nek hírtelen eszébe jutott a neve.]

[- Ne már Reita! –szólt nevetve egy szőke fiúra aki slaggal locsolta. Nagyon meleg volt.
- Most kapni fogsz hercegnő! –mondta kíméletlenül.
- Reita, az anyád, hagyd már magad!
- Pofa be drágám!
Ment ez így egy darabig. Mikor már esteledett a lány a fiú lakásán ült az ágyán. Kényesen elfeküdt, a srác leült mellé és simogatni kezdte a karját.
- Milyen puha a bőröd. –mondta neki.
- Nem szeretem, érzékeny. –válaszolta.
- Pedig tökre jó puha. –vont vállat, nem hagyta abba a simogatását.
- Reita nemsokára betöltöd a tizennégyet.
- Te meg a tizenkettőt.
- Lopjunk tortát majd?
- De van pénzünk te hülye, minek akarod ellopni?
- Csak. Nosztalgiázok egy picit.
Később, Blair és Reita születésnapján mentek hogy tényleg ellopjanak egy tortát, már beértek a fordulóba mikor Blair megállt. Valaki vele szemben szaladt egy csomaggal, mikor meglátta Blair-t ő is megtorpant. Blair odafutott, csak néztek egymásra. Lépteket hallottak, a lány hátra fordult, Blair tudta hogy futásban van, így megfogta a kezét és szaladni kezdett vele. Reita melléjük ment.
- Hova? –kérdezte.
- A te lakásod messze van. Bemegyünk egy elhagyatott házba. A fiú bólintott, de a másik lány nagyot nyelt. Mikor megérkeztek Reita gyorsan szétrúgta az ajtót, Blair bevágta a lánykát és bereteszelt. Mélyen vették a levegőt, nagyon ki voltak fulladva.
- Mit csináltál te ostoba?! –kiáltott a maga mellett lévő lányra.
- Boldog születésnapot. –nyújtotta át a csomagot. Egy rózsaszín kicsike torta volt benne.
- Jaj Saku. –hajtotta a lány fejét az övéhez.]

[- Kész vagy. –szólt Reita Blair-nek.
- Egyre jobban vágsz. –dörzsölte meg hátul a haját. Ugyanúgy szokásosan nyakig ért, ugyanúgy fekete volt.
- Hát, örülök ha tetszik.
- Sakura neked ne csináljunk valamit a hajaddal? –kérdezte Blair.
- Mi? Na nem, nem vágjuk le! Ne is álmodj róla Blair!
Fél éve már, hogy Sakura és Blair ismét együtt mozogtak, ám banda helyett Reita vigyázott rájuk.
- És ha befestenénk? –kérdezte a fiú.
- Befesteni? Én nem akarok fekete lenni. –simította hátra barna tincseit.
- Nem feltétlen kell feketének lenned. –ült le Blair Reita ágyára.
- Nem? –lepődött meg.
- Olyan leszel amilyen akarsz Sakura. –mosolygott rá Reita.
- Tényleg?
- Persze. –válaszolták egyszerre.
- Amúgy asszem’ csak rózsaszín festék van még. –nézett szét Reita a kis raktárban ahol jelenleg időztek. –Az viszont egy rakattal. Elég is lenne a szép hosszú hajadhoz.
- Na mit szólsz hozzá Saku? Úgyis rózsaszín a kedvenc színed.
- Igen meg…
- Meg?
- Meg az első rózsa amit tőled kaptam…rózsaszín volt.
Més aznap szereztek és még aznap rózsaszín lett a lányka. Mikor már a vizes haj megszáradt és gyönyörű árnyalatot vett fel.
- Nahát de jól néz ki! –sipákolt Blair.
- Nagyon tutkó’, iszonyatosan illik hozzád. –dícsérte Reita is.
- Na Saku-chan, ne vágjunk belőle?
- MEG NE PRÓBÁLD BLAIR!]

[- Jó! Menjél! Kit izgat! –mondta, erősen szipogott.
- Blair értsd meg… -kezdett volna bele rózsaszín hajú barátnője, de Blair hátat fordított. Immáron egy éve volt hogy ismét együtt mozgott Sakura-val, és most mégis…Sakura Tatsuya-val és az iskolával tart kínába. Ha megvan az érettségie csak akkor jön haza, és Blair nem fog itt rohadni és várni rá, ő ugyanis Okinawa-ba készül. ->gondolta így.
- Még itt vagy? –fordult felé hanyagul. Sakura érezte hogy szemeit elfutják a könnyek. Lépett egyet Blair felé, aki megindult előre. Ugyanúgy sétált ki a teremből mint két évvel ezelőtt.]

[- Haza megyek.
- Haza? –kérdezte a szőke fiú.
- Aha. A régi romos kis házba, tudod az amit már raktárnak is használtak. Aminek az egyik szobájában anno fodrászat volt, ahol Sakura… -kezdte de amint kiejtette a lány nevét belé szorult a szó. Már egy éve hogy elment. És Blair még mindig Tokyo-ban van.
- Ja, tudom! Rendben, menj csak. Mondjuk biztosabban érzem magam ha itt szunyálnál. –mondta hogy terelje a témát.
- Nem kell féltened, ott nőttem fel, már mondtam. Átjössz holnap?
- Lehet. –mondta, elfordította az arcát jelezve hogy puszit szeretne a lánytól, aki adott is neki, aztán beletúrt a szőke tincsekbe.
- A szőkéimet csíped a legjobban mi?
- Persze!
 Intett egyet, majd kiment az ajtón. Ahogy haladt előre hírtelen beugrott neki, hogy a fiú most nem is köszönt el tőle, vagyis nem mondta hogy „Sayounara”, mint ahogy általában szokta.]

[Egy hónap telt el a történtek óta. Hideg tél volt, a lányka állt a pályaudvaron. Csak nézte a vonatját. Már nincs miért itt maradnia. Lassan indult meg a vonat felé. Nem tudta mit hoz a jövő, hogy egyáltalán életben marad-e egy idegen helyen hosszabb ideig…de azt biztosan tudta hogy el akarja hagyni ezt a helyet. Bárhová, csak el innen!
Felszállt és az ajtóból nézte az embereket. Észrevette hogy valaki nagyon nézi, hatalmas táskával volt, alacsony és vékonyka és…rózsaszín hosszú haja van. Csak néztek egymásra, látszott a kicsin hogy nem biztos benne kit néz. Hiszen az ő barátnője tiszta fekete volt, de ennek van elöl egy szőke tincse. De amikor meglátta hogy a távolról nem megmondható színű szemek hírtelen égő kékre váltanak futni kezdett felé, még a csomagját is ott hagyta. Ám a vonat megindult, Blair pedig nem szállt le. Minek is, hiszen már nincs miért maradnia.]

[Immáron nemcsak lelkileg, hanem testileg is majdnem felnőttként, tizenhat évesen, sokat megélt tapasztalt kiforrott személyiségű, punk és gothloli valamint egyedi stílusú, nagyszájú lányként úgy érezte vissza kellene jönnie Tokyo-ba, hiszen mégiscsak ez a főváros, itt szerezhetne igazi hírnevet.  
Mindenki azt hihette hogy rövid a haja, mert körbe volt vágva….ám igazából egészen hosszú volt, csak a kabát alá tűrte. Ahogy befutott a vonat a légáramlat erősen borzolta az alul lévő rózsaszín tincseket.]